Vajon az álmodás genetikailag öröklődik? Mármint az álmodásra való hajlam? Nálunk a családban mindig, mindenki álmodik: szüleim, tesóim, én is... Minden éjszaka álmodok és minden reggel emlékszem az álmaimra. Mióta megvan Nóri, éjszakánként többször kelek és akárhányszor visszaalszom, mindig jön egy újabb álom. Lassan könyvet írhatnék ezekről. Balázs nem emlékszik az álmaira, csak nagyon ritkán tudja felidézni, hogy mit álmodott.
Visszatérő rémálom, mióta Nóri van, hogy otthagyom valahol: leteszem valahová, ott felejtem és amikor visszamegyek, már nincs ott. Na ez valami szörnyű érzés...
Aztán a mai álmom se volt semmi: galamb voltam, ami egy irodaházba berepült és ki akartak hajtani. Alig találtam meg az ablakot, hogy kirepüljek. Aztán berepültem egy családhoz, ahová befogadtak (még mindig galambként), TV-t néztem velük és macaron-t ettem.
Ehhez tudni kell, hogy utálom a galambokat, főleg a városi galamoktól ráz ki a hideg. Aztán a repülés, mint olyan szintén visszatérő dolog álmaimban. Az, hogy kergetnek, megszokott dolog. Hetente legalább egyszer álmodok olyat, hogy üldöznek, kergetnek, utólérnek, elkapnak és én csak menekülök, megyek, futok. A menekülésben rendszeresen visszatérő partnerem húgom...
A macaron-ról pedig annyit, hogy az elmúlt napokban sok gasztroblogot olvastam és sok helyen említették ezt az édességet, szóval ezen már meg sem lepődök.
Azért jó lenne leglább néha nem álmodni és tiszta, pihent aggyal ébredni. Minden tippet szeretettel várok :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése