2011. december 16., péntek

Holnap utazunk!

Holnap utazunk haza! Már alig várom! Na nem a konkrét utazást, mert az egy tragikomédia...

Két hatalmas bőrönddel, két kézipoggyásszal, egy babakocsival és egy babával el kell jutni a reptérre. Szerencsére a busz megállója, ami kivisz a reptérre, egy sarokra van tőlünk. A reptéren a becsekkolás után, a babakocsival, a gyerek cuccaival és a saját kézi motyónkkal még mindig úgy nézünk ki, mint egy cigánykaraván, de már elviselhetőbb a dolog.
A biztonsági ellenőrzésnél mindig nagyon rendesek. Sokszor előre engednek, gyorsan átnéznek. A következő leküzdendő akadály, a repülőhöz való sorban állás. A kapunkat meg se kell nézni a jegyünkön, ugyanis kilométerekről ki lehet szúrni a magyar sort: 2-3 sorban állnak az emberek, a beszállítás előtt már fél órával. Ha megjelenik a kapunál egy reptéri munkás, rögtön megy a tolakodás, furakodás. A gyerekkel és a babakocsival elvileg előre kéne, hogy engedjenek, de a magyarok szelektív látással rendelkeznek. A babakocsiban csücsülő gyermek számukra láthatatlan. De azért becsületükre legyen mondva, hogy ha hangosan az előttem állóra szólok, hogy "Elnézést, gyerekkel vagyok" -ami amúgy nem egyértelmű ugyebár- akkor nagyon kedvesen "Jaaaa!"-t kiáltanak ("Bocsánat! Elnézést! Nem láttam!" már luxus lenne!) és odébb állnak.

Régebben ezt a tolakodást amúgy főleg akkor tapasztaltam, ha Ryanair-rel utaztunk, de mióta csak Malév és Airlungus repül Budapestre, azóta ez minden járaton jellemző.

A beszállás után már csak a saját helyünket kell megkeresni. Látni kéne azokat a szemeket, melyek ilyenkor kisérnek minket. Látva, hogy gyerekkel vagyunk, a legtöbben úgy néznek ránk, mint egy marék szarra, mintha pestisesek lennénk és látom, hogy imába kezdenek, hogy "csak nehogy ideüljenek". (Egyébként ez nem nagyon bánt, mert én is ilyen voltam. Ki akar egy ordító gyerek mellett 3 órát ülni? De azért belül jót röhögök, mert előbb vagy utóbb mindenki eljut ebbe a helyzetbe és akkor majd átérzik, milyen is kisbabával utazni). Szóval miután megtaláltuk a helyünket pár perc lakberendezés következik, ami a mögöttünk feltartott 40 embernek óráknak tűnhet, majd befészkeljük magunkat az ülésünkre.

Ezek után egy kis nyugi: ülünk, megvan a helyünk, a csomagokat is sikerült elrakni, semmit sem vesztettünk el (ezt én amúgy mániákusan ellenőrzöm: gyerek sapkája megvan? játéka? rágókája? előke? az én sálam? a pénztárcát eltettem? hol a mobilom? Ez a legszórakoztatóbb tevékenység, amit repülőtéren űzni lehet. Férjek őrületbe kergetésére kiváló, saját adrenalinszintünk magasban tartására is bevált módszer!).

Amikor elérkezünk a felszálláshoz én mindig izgulok. Hiába, hogy már ezerszer átéltem azt a gyomorszorító, ülésbepréselő, szívem a torkomban dobogó érzést, nekem ez megszokhatatlan. A környéken pedig biztos, hogy ül legalább egy kiskorú, aki ugyanígy érez és elkezd ordítani, aminek következményeként Nóri is elkezd sírni. Akkor a szomszéd széken ülő idegen empatikusan nyugtázza, hogy "biztos fáj a füle"... (nem bazdmeg! semmi baja a fülének, csak az a másik kis szaros ordít és megijedt!) Egyébként ezek az utastársak mindig késztetést éreznek, hogy párbeszédbe elegyedjenek velünk. A beszélgetés témája többnyire Nóri. Bármilyen rózsaszínű, csajos cucc van rajta, az első kérdés mindig az, hogy "Kisfiú?". Hát persze! Csak poénból lánynak öltöztetem, mert nincs ki a négy kerekem!
Aztán szó esik még Nóri koráról, fejlődéséről, alvási szokásairól és ha szegénykén látják, hogy nyűgös, akkor mindenki levonja a következtetést, hogy biztos fogzik! Hát persze! Meg mondjuk hajnali 4-kor kelt a szokásos 7 helyett és rohadt fáradt! És talán ha csendben lennénk 5 percet, akkor el is aludna.

Nóri amúgy nagyon jól viselte eddig a repüléseket: felszállás után szopizik, majd el is alszik rajtam. Én teljesen elgémberedek alatta, nem tudok se enni, se inni, se mozogni, pisilésről ne is álmondjak! De ez a legkevsebb, a lényeg, hogy csend és nyugalom van.

Aztán leszállás után még ki sem kapcsolják, a biztonságiöv jelzést (jelezve, hogy felállhatunk), de a többség már talpon van és ugrásra készen áll, hogy vetődjön a bőröndjéért. Ugyanis a legtöbben úgy gondolják, hogy elengedhetetlen, hogy az elsők között szálljanak ki a gépből. (Nemmintha a feladott bőröndök kipakolására és azok kézhez vételére nem kéne még legalább 10 percet várni.)

Mi nem akarjuk a sietős tömeget hátráltatni és magunkra haragítani, így illedelmesen várunk, amíg eloszlanak. Majd összeszedjuk magunkat, elballagunk a feladott bőröndjeinkért. Végül még egy utolsó gyors logisztikai hadművelet, hogy minden csomag, bőrönd, motyó a helyére kerüljön és már száguldunk is kifelé és végre megérkezünk!

Szóval az utazás jó móka és sokáig szerettem annak minden részét, de most szívesebben csettintenék egyet és hazateleportálnám magunkat. De sebaj! A lényeg, hogy megyünk!

Remélem továbbra is jól telik a karácsonyra való ráhangolódás. Ez talán kicsit segít ebben. (Ezen a dalon én mindig olyan jót röhögök... szerintem nagyon vicces, ez a "spanglish" dal.)

Megjegyzés küldése