Most egy igen szentimentális, szomorkás, de annál őszintébb bejegyzés következik. Ma reggel kiborult nálam az a bizonyos láthatatlan bili, ami már egy ideje telítődött és most csupa bűz és tiszta szar körülöttem minden.
Na az úgy kezdődött, hogy Balázs nem kért reggelire palacsintát. Szegény férjem, ha tudta volna, hogy fél órás vinnyogást spórolhat meg magának, ha kéri azt a rohadt palacsintát, akkor együltő helyében tizet is benyomott volna. De nem! Ő ma reggel arra az igen egyszerűnek tűnő kérdésemre, hogy csináljak-e palacsintát. Azt válaszolta, hogy "nem".
Aki találkozott már nővel és került már velük kicsit közelebbi kapcsolatba, az jól tudja, hogy a nők agya olyan hihetetlen módon van megalkotva, hogy fantasztikus asszociációs képességekkel rendelkeznek. Lássuk a mai példát: Balázs nem kér palacsintát - biztos azért nem kér, mert siet - azért siet, mert be kell érnie a melóba - azért kell beérnie hamar, mert sok a munka - sok a munka, azaz ma is késő jön majd haza - késő jön haza, azaz ma is sokat leszek egyedül - sokat leszek egyedül, mert Balázson kívül nincs más barátom - nincs más barátom, mert minden jó barát otthon van - ők otthon, én meg itt - egyedül vagyok - SZAR EZ AZ EGÉSZ!!!...
Na és szegény palacsintát nem kérő férjuram, csak azt vette észre, hogy én azon tombolok, hogy nincs egy barátunk sem.
A dolog persze részben igaz, részben nem.
Az van, hogy amikor kiköltöztünk meg se fordult a fejemben, hogy nehéz lesz majd barátokat szerezni. Hangsúlyoznám a szót: barát, ami ugye nem egyenlő az ismerőssel. Ismerősből, haverból van sok... Miben is különbözik egy barát és egy ismerős. Számomra az az igaz barát, akit hajnali 4 órakor is fel merek hívni, ha nincs hol aludnom. Azt hiszem ezt nem is kell tovább magyaráznom.
Szóval kiköltöztünk 2009-ben, majd teltek múltak a hónapok és azt vettem észre, hogy a barátkozás nem is olyan könnyű. Egyrészt, bizonyos kor után már nehezen barátkozik az ember. Másrészt, akármilyen jól beszélünk angolul, a külföldiek esetében fellép a nyelvi nehézség, a különböző kulturális háttér, stb. Aztán vannak olyan eberek, akikkel hiába próbálunk szorosabb kapcsolatot kialakítani, egyszerűen nincs meg az az egymásrahangoltság, amitől egy igazi barátság működik. És persze vannak azok, akikkel nagyon jóban lehetnénk, de messze laknak és emiatt nem tudunk gyakrabban összejönni.
Tehát itt állunk több, mint 3 év ittartózkodás a hátunk mögött és barátok nélkül vagyunk. Na jó, mondom, hogy csak részben igaz. Ott van Bettike és Zoli, akik nagyon jó barátaink és akik nélkül én már rég bediliztem volna és ott van Juca és Balázs, akikkel szintén jóban vagyunk. Az előbbi pár sajna elég messze lakik Dublintól, ami nagy szívfájdalmam, mert imádom őket! Jucáék szintén nem a szomszédban laknak, de persze ők is nagyon fontosak :)
Tudom, hogy sokan irigyelnek minket: külföld, tengerpart, gyerek, jó munkahely, biztos anyagi háttér, jól megvagyunk, sőt néha félve írom csak le, hogy mennyire is jól megvagyunk. Mert igaz, ami igaz: boldog házasságban élünk, szeretjük, kiegészítjük egymást. Balázs nagyszerű férj és apa. DE! DE! DE! Ketten vagyunk, csak egymásnak vagyunk (meg persze Nórinak), csak egymásra számíthatunk.
És én, a mindig többet és jobbat akaró, irigykedve nézem a parkban az anyukákat, akik egymással találkoznak, puszi-puszi, kávéznak, beszélgetnek, nagyokat nevetnek. Utálom őket, hogy nekik van kivel elütni az időt, van kivel megosztani az élményt, van kit felhívniuk. És utálom magamat, mert nem vagyok az a mindenlében kanál, cserfes, gátlások nélküli nőszemely, aki csak úgy odamegy a többi ismeretlen anyukához és elkezd velük trécselni arról, hogy milyen szép időnk van ma.
Igen, kedves barátaim, nem is tudjátok, hogy mennyire hiányoztok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése