2012. december 14., péntek

Az első karácsonyi ajándék

Hát még mindig teljesen kész vagyok ettől a dolgotól...

Az úgy volt, hogy ma egész nap esett az eső. Ha mégcsak esett volna... De fújt a szél, olyan erősen, hogy hajnalban aludni sem tudtam (szerencsére Nóri tudott). Szóval pocsék idő volt! Hogy Petrát idézzem, "Idő? Ez nem idő, ez világvége!". És tényleg! A reggel kezdetét csak azért tudtuk, mert ránéztünk az órára, ugyanis egész délelőtt olyan sötét volt, mintha mindjárt eljönne a világvége (tényleg ezt hittem, hogy ez itt az Armageddon és jól számonkérhetjük a majáktól, hogy akkor most nem húzzuk ki 21-éig?!)

De az égiek kegyesek voltak hozzánk és délután elállt az eső. Sőt! A szél is elcsendesedett, így Nóri délutáni alvása után kimenütnk kicsit sétálni. Igazából vásárolnunk is kellett. Nem jutottunk messzire, egész pontosan a liftig, ugyanis nem működött a lift. Egy totyogóval és babakocsival nekiindulva ez egy pöti problem volt. Visszacsattogtunk a lakásba, de mondtam, hogy ha már végre nincs eső, akkor engem egy ilyen kis akadály, mint a liftnélküliség, bizony nem tántorít el attól, hogy nyakamba vagyem a várost (azaz azt a két utcát, amin mennünk kell, hogy a Tesco-ig eljussunk). Szóval egy kis átrendezés után ismét nekivágtunk utunknak. Gondolkodtam, hogy így gyalogosan csak a közelebbi bevásárló központba megyünk, de megláttam, hogy néhány kis bódé már kinyitott a karácsonyi vásárban és van élő betlehemes is. Ez nagyon csábított, így a Tesco felé vettük az irányt. Nóri persze az első árusnál megállt. Ugyanis ki voltak rakva kicsi gumilovak, olyanok, amilyen itthon is van neki. Nagyon megörült neki. Hagytam, hogy az egyikre felüljön, az árus szemmel láthatóan nem bánta. De pár perc után mondtam Nórinak, hogy mennünk kell, köszönjön el a pacitól. Nóri erre megölelte és adott neki egy nagy puszit. Én olvadoztam, hogy milyen cuki-édes-kedves-okos kislányom van. Majd odébb álltunk.

Erre egy nő (komolyan mondom fogalmam sincs honnan, mert addig észre se vettem, pedig jó szokásom sasolni a körülöttem lévőket) odalibbent mellénk és mondta, hogy megveszi Nórinak a lovacskát. Mondtam, hogy hát köszönjük szépen, de nem kérjük a lovat. Erre mondta a középkorú, jól öltözött, ránézésre teljesen józan eszű nőci, hogy ajándékba szeretné megvenni ezt Nórinak, mert látta, hogy nagyon tetszett neki. Szabadkoztam, hogy ugyan dehogy, egyrészt a gyereknek minden nagyon tetszik, az ölelgetés, illetve a puszi nem jelent semmit. Másrészt, nincs rá szükségünk, van otthon sok-sok játéka. Harmadrészt van egy nagyon hasonló lovacskája már otthon. Köszönjük szépen, de nem! Bye, bye! De a nő erősködött, hogy higgyem el, Ő ezt nagyon szeretné most megvenni Nórinak. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, vegye meg a családjának, vagy egy rászorulónak. Erre a nő szeme könnyes lett és mondta, hogy nincs senkije. A gyerekei már nagyok, nincs unokája és nagyon szépen kéri, hogy fogadjam el ezt. Közben már készítette is a tárcáját és fizetett az árusnál. Az árus közben nevetve mondta, hogy örüljek annak, hogy ilyen kedvesen vesznek nekünk ajándékot és fogadjam már el.... Nagyon zavarban voltam.
Az kavargott a fejemben, hogy ez egy vadidgen, hogy egy rászoruló gyerek mennyire örülne neki, hogy Nóri úgyse fog vele játszani, mert a másik lovacskára is már csak 1-1 percre ül rá és egyébként is mi ez, valami kandikamera???

Mikor fizetett a nő és láttam, hogy nincs visszaút, nagyon megköszöntem és mondtam, hogy viszonzásképp szeretném meghívni egy teára, vagy engedje meg, hogy vegyek neki valami apróságot a vásárban. Azt mondta, hogy az évek során megtanulta, hogy ha adunk valamit, akkor egyben kapunk is. Azt kapjuk, hogy a másiknak örömet szerezhettünk és hogy neki most az mindennél többet ér, hogy látja Nóri arcán a boldogságot.

Én csak pislogtam... most mit mondjak erre?
Mégegyszer megköszöntem, boldog ünnepeket kívántunk és már ment is tovább a nő.

Szóval Nóri az első karácsonyi ajándékát nem tőlünk kapta, nem a nagyszülőktől, mégcsak nem is a Télapótól, vagy a Jézuskától, hanem egy idegen nőtől (talán Angyal volt?! :).

Mindenesetre az eset után ott álltam, egyik kezemben a ló, másikban a gyerek és azon morfondíroztam, hogy most hogy menjünk így a Tesco-ba vásárolni... Sehogy!

Úgyhogy hazajöttünk, feltornáztam a lovat, Nórit és magamat a második emeletre (mert ugye a lift még mindig nem működött). Közben ezen az egészen gondolkodtam. Hogy hogy tudtam volna lebeszélni arról, hogy megvegye. Hogy hogy a bánatba kötött ki a ló a kezemben??? És így tovább.

Majd lepakoltunk és ismét, immár harmadszorra, nekivágtunk a vásárlásnak. Pár méter után, egy útkereszteződés előtt odajött egy idős bácsi, hogy Nóri milyen aranyos (gondoltam, ha most ez is valamit venni akar, akkor az elején leszögezem, hogy a gyerek egy Ferrari-ra vágyik!). Elkezdtünk beszélgetni. Nagyon tetszett neki Nóri. Mondta, hogy neki is van három unokája, hogy mennyi idősek, hogy hívják őket... Majd mondta, hogy szívesen segít átmenni Nórival az úttesten. Én fogtam Nóri egyik kezét a bácsi pedig megfogta a másikat és így mentünk át. Még kicsit beszélgettünk. Mondta, hogy reméli, hogy nem baj, hogy így leszólított minket, de olyan kis aranyos Nóri. Majd pár mondat után elköszöntünk egymástól, de láttam a szemem sarkából, hogy hosszan nézett minket, amíg be nem mentünk a boltba.

Később kaptunk még bőven bókokat a Supervalue-ben, a cukorkaboltban, a ruhaüzletben és a lépcsőházban is.

Nem tudom, hogy most tényleg ilyen cuki kiscsajom van, hogy másoknak is így megtetszik, vagy egyszerűen ritka a látvány, hogy egy ilyen pici totyogót (és Nórit mindig kisebbnek nézik, mint a valódi kora) babakocsi nélkül kézenfogva vinne az anyukája és ez tetszik meg az embereknek.

Természetesen jól esett a dolog. Bár a nem várt ajándék nagyon zavarbaejtő volt. Ezeket a sorokat írva is azon filózok, hogy vajon mivel, hogyan tudtam volna lebeszélni a nőt a vásárlásról. Talán ott kellett volna hagynom? Nem kellett volna leállni vele beszélni? Kötni kellett volna az ebet a karóhoz és ha elsírja magát, akkor is visszautasítani?

Őszinte leszek veletek... Nóri azóta se ült rá az új lovacskára. Hazaérve még egyszer megölelgette, de ennyi. Rossz érzés, mert azt hiszem más kisgyereknek -olyannak, aki igazán vágyik rá- nagyobb örömet szerzett volna. Lehet, hogy eladományozzuk valakinek, aki rászorul és aki jobban értékeli.
Megjegyzés küldése