Nem fenékig tejfel

Hittétek volna, hogy az élet nem fenékig tejfel? Bármit is tesznek elénk szorgosan nyalni kell!

Most egy olyan dologról mesélek nektek, ami számomra nagyon intim. Sokáig gondolkodtam, hogy írjak-e róla. Ha igen, hogyan írjam meg. Még most sem tudom ez utóbbira a választ. Elkezdem, aztán meglátjuk mi lesz belőle.

A történethez májusig kell visszautaznunk az időben. Akkor döntöttük el Balázzsal, hogy kistesót szeretnénk Nórinak. Egész pontosan, ezt már rég elhatároztuk, csak májust jelöltük meg "strathónapnak".

Minden jól alakult és alig hittem el, amikor a várt dátumon elmaradt a menstruációm. Azonnal tudtam, hogy terhes vagyok. Efelől kétségem sem volt. Viszont valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Rémálmaim voltak és napközben nyugtalan voltam. Épp ekkor voltunk otthon látogatóban, így bőven akadt tennivaló, amik elterelték a gondolataimat. De mélyen egy vészcsengő nyomta a szirénát.

Miután visszaértünk Dublinba, vasárnap reggel csináltam egy tesztet. Pozitív lett. De még mindig nem jött az a túláradó öröm, amit akkor éreztem, amikor Nórival lettem terhes. Nem akartam elhinni, hogy rögtön összejött ez a baba és nem mertem örülni, mert valami azt súgta nincs még itt az ideje az ünneplésnek. Balázs is elég nyugodtan fogadta a hírt és arra intett, várjuk meg a 12. hetet, majd csak utána lélegezzünk fel. Én is így gondoltam. Pedig annak idején, mikor Nórit vártuk, azonnal szétkürtöltük a nagy hírt. De most valami visszatartott ettől.

Hétfő reggel görcsölni kezdtem. Nórival reggeli után sétálni indultunk. Nagyon fájt a hasam, de gondoltam egy séta a játszótérre még belefér. Majd éreztem, hogy ez nem sima görcsölgetés. Ez menstruációs görcs, sőt annál erősebb. Vérezni kezdtem. Hazajöttünk és azonnal felhívtam a háziorvosunkat, akihez másnapra kaptam időpontot. A háziorvosunk a rutinkérdések után azonnal beutalt a kórházba, a National Maternity Hospital-ba, ahol annak idején Nóri is született.
Balázs aznap itthon maradt Nórival, én pedig dél körül elindultam a kórházba. A kórházi sorban állást, várakozást, vizsgálatokat nem részletezem. Annyit érdemes megemlíteni, hogy a nőgyógyászati vizsgálat során ledöbbentem, hogy jééé ezt így is lehet?.. Meg lehet úgy vizsgálni egy nőt, hogy ne legyen kellemetlen, megalázó, kiszolgáltatott a helyzet? Lehet egy nőgyógyászati vizsgálat emberséges?...
Végül még vérvételre is elküldtek. Majd másnap is el kellett mennem vérvételre, hogy lássák, hogy a HCG (terhességi) hormonszintem hogyan alakul.

Én akkor már tudtam, hogy elvetéltem. Nem volt meglepő a hír, amikor a vérvételt végző szülésznő felhívott délután és elmondta, hogy nagyon sajnálja, de a hormonszintem hatalmasat esett, ami azt jelenti, hogy elvetéltem.

Hozzáteszem, hogy öt szülésznő és két orvos végezte el a különböző vizsgálatokat (UH, vizeletminta, vérvétel, adatfelvétel stb.) mindenki nagyon kedves volt. Mindenki "baby"-nek hívta a magzatomat (ami igazából még csak embrió volt), mindenki kifejezte a sajnálatát és együttérzését és őszintén megmondták, hogy valószínű, hogy vetélés történt, de persze bármi lehetséges. Midenki biztosított arról, hogy ez nem az én hibám. A terhesség ilyen korai szakaszában (5 hetes terhes voltam) sajnos gyakori a vetélés és az oka valószínű az, hogy a magzat életképtelen volt.  Arról nem is beszélve, hogy mindenki a nevemen szólított, kedvesek voltak, tapintatosak és együttérzőek.

Ezeken kívül a szülésznő, aki második nap végezte a vérvételt kb. 10 percet beszélgetett még velem. Kérdezte, hogy tervezett baba volt-e, hogy van-e már gyerekem, hogy mennyi idős, hol született, milyen szülés volt. Mondott statisztikákat a vetélésekről és hogy ne legyen lelkiismeret-furdolásom. Másnap is Ő hivott fel az eredményemmel és többször megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Mondta, hogy várjunk meg egy menstruációs ciklust és utána bátran próbálkozhatunk tovább. Végül úgy köszönt el, hogy reméli, hogy egy egészséges terhesség kapcsán hamarosan újra lát majd engem.

És hogy hogy is vagyok így két hónappal az eset után? Hogy viselem, hogy egy 5 hetes magzatot elveszítettem?... Nem jól!

Sokat gondolok arra, hogy hol tartana a terhességem, hogy vajon mi lett volna a neme és mélyen az agyamba véstem a dátumot, amikor megszületett volna a baba. Körülöttem mást sem látok, csak terhes, vagy pici babás nőket, ami nem enyhíti a fájdalmamat, viszont az irántuk érzett féltékenység és irigység miatt mardos a lelkiismeret és a szégyen. A folyton nekünk szegeződő "Terveztek kistesót?" kérdés is csak még egy jól célzott rúgás, ami a padlóra küld.

Mintha mindenkinek, mint a karikacsapás úgy menne a teherbeesés, csak nekem nem sikerült. Ezért is tartottam fontosnak, hogy írjak erről. Mert ezekről nem beszélünk. Az ilyen töréneteket a szőnyeg alá seperjük. Én úgy gondolom, beszélni kell erről! Amikor minden ötödik terhesség vetéléssel végződik az első trimeszterben, akkor arra a következtetésre jutok, hogy az ismerettségi körömben nem én vagyok az egyedüli, akivel ez történt. Mégis senkitől sem hallottam ilyen történetet. De miért is lepődök meg ezen, hiszen én sem közöltem senkivel? De miért is nem? Mert szomorú? Mert szégyellem? Mert kudarc? Mert nem ér annyit a hírértéke, mint egy élő magzatnak? Nem tudom...

Naponta ezerszer ismétlem magamban a kérdést, hogy MIÉRT?! Miért pont én, mirét pont velem? Hogy miért nem azzal történik ez, aki nem is akar gyereket. Megvetően méregetem azokat a kismamákat, akik nagy hassal szívják a cigijüket és gyűlölöm őket, hogy lám a nemtörődömségük és a felelőtlenségük ellenére nekik megadatott a gyermek, míg nekem nem.

Nem akarom belehajszolni magamat a "gyerekgyártásba". Mégis azon veszem észre magamon, hogy egyre inkább efelé csúszok. És közben gyűlölöm magamat, hogy ennyire megvisel ez az egész. Mert önző vagyok, hiszen mások sokkal rosszabbakat is átélnek (évekig várnak a babára és elvetélnek, vagy a terhesség előrehaladott szakaszában vetélnek el, vagy halva születik a babájuk). Én mellettük szerencsésnek számítok.
Ismertem a statisztikákat. Tudtam, hogy az első hetek a legveszélyesebbek. Éreztem is, hogy valami nem stimmel. Mégis mindvégig ott dolgozott bennem a remény. És higgyétek el, ésszel felfogom, hogy mi történt és miért, de nagyon nehéz ezt elfogadni, megemészteni és túllépni rajta.

Az élet tele van tragédiákkal. Hordozzuk a kisebb-nagyobb kereszteket. Én most egy kicsit kaptam, mégis néha úgy érzem beleszakadok. Nem akarom, hogy egy következő terhesség vegye le a keresztemet. Nem akarok ekkora súlyt tenni egy még meg sem született gyerekre.

Persze az ész érvek itt robognak az agyamban, mégis olyan nehéz elengednem ezt a délibábot. Azt a valamit, ami még csak egy kis sejtcsomó volt, amikor elvesztettem, mégis nagyon fáj. Hiszen akartuk, terveztük, vártuk.
Most próbálok türelmes lenni. Várok. Időre van szükségem, aminek most leginkább a híján vagyok, de várok. Kivárok.

Nem fenékig tejfel, de nincs választás: nyalom!