Első nap az oviban

Múlt szerdán mentünk először oviba. Igen, többes számban, ugyanis az első nap ún. "nyílt nap" (open day) volt. Ekkor a gyerekek és családjaik eljöhetnek az oviba megnézni a játékokat, a termeket. A szülők ismerkedhetnek. A nagyobb ovisok találkozhatnak a barátaikkal, a kicsik pedig megnézhetik anyuka/apuka szoknyája/nadrágja mellől, hogy milyen is az ovi.

Mi nagyon készültünk erre a nagy napra. És bár írták, hogy az egész családot szeretettel várják, mi mégis úgy döntöttünk, hogy Balázs nem vesz ki emiatt szabit (amúgy is ügyeletben volt épp). Így csak én mentem Nórival. A többiek nagyobb számban képviseltették magukat: anyuka, apuka, kisgyerek, nagy gyerek, de egész piciket is hoztak.

Az óvó néni mindenkit nagyon kedvesen üdvözölt. Beterelt minket a terembe és minden családnak adott egy névre szóló mappát az óvodával kapcsolatos tudnivalókkal. Röviden beszélgetett mindenkivel és igyekezett a szülőket egymásnak is bemutatni. Én néhányukkal beszélgettem, ezek alapján és a látottak alapján mindenki szimpatikus volt. Rajtunk kívül akad bőven más bevándolró család is. Vannak lengyelek, indiaiak, filippínók és britek is. Az kicsit nyugtat, hogy nem Nóri az egyedüli, aki idén kezdi az ismerkedést az angol nyelvvel.

Az oviban összesen egy csoport van 2,5 éves kortól 4 éves korig vannak fiúk és lányok vegyesen. Összesen 15 gyerek jár ide és két óvó néni van.
Először a kisebb teremben voltunk. A gyerekek a napjaik nagy részét itt fogják majd tölteni. Kb. egy óra játék, beszélgetés után átmentünk a nagyobb terembe (ami olyan, mint egy nagy tornaterem). Hétfőnként ott tartják majd a tornaórát, de minden nap átmennek majd oda 10-20 percet játszani. Ebben a nagyobb teremben volt egy hosszú asztal, ahol két néni teával, kávéval (a kicsiket vízzel, tejjel) és sok-sok aprósüteménnyel kínáltak minket.

Az ovink neve: Dún Laoghaire Montessori School, tőlünk 10 perc sétára található. Bár van parkoló is és vihetném Nórit kocsival is, de amíg ilyen szép, napos időnk van, inkább sétálunk.

Nóri kezdetben csak heti három napot jár majd: hétfőn, szerdán és pénteken és csak később váltunk teljes hetire. Ez az ovi csak reggel 9-től 12:30-ig van nyitva, így a délutánjaink közösek maradnak.
Az óvodánkban minden nap ugyanaz a napirend, de minden napnak van egy "témája" (pl hétfőn: torna, szerdán: rajz és zene, pénteken: kézművesség).

Pénteken volt az első igazi ovis nap. Én kicsit tartottam az egésztől. Nincs külön beszoktatási procedúra. Reggel elvittem Norcit, lepakoltuk az egyik erre kijelölt asztalra a hátizsákot a tízóraijával együtt (merthogy az ovi semmilyen ételt nem biztosít, csak tejet és vízet adnak, minden mást vinni kell). Majd letelepedtünk az egyik asztalhoz és játszottunk. Én pár perc után kicsit messzebb mentem, de Nóri szinte azonnal keresni kezdett. Közben érkeztek a gyerekek, mentek a szülők. Egyes gyerekek elszomorodtak, sírtak, amitől Nóri is sírni kezdett, de amikor láttam, hogy már nyugodt és jól elvolt (kb. fél órával az érkezésünk után), eljöttem. Az ovi ajtaját becsukva azonnal hatalmas lelkiismeret-furdalásom támadt és legszívesebben visszaszaladtam volna érte... A kétely és a félelem csak nőtt bennem a hazaúton. Nagyon nyomasztott, hogy vajon mi van vele. Mikor hazaértem, felhívtam az óvónőt, hogy mi a helyzet (korábban mondta, hogy nyugodtan telefonáljak bármikor). Megnyugtatott, hogy bár kicsit sírt Nóri, mikor észrevette, hogy már nem vagyok ott, de hamar meg tudták vigasztalni. Jól van, játszik, minden rendben. Kicsit megnyugodtam.
A nap további részében pakolásztam, tettem a dolgomat, de aztán miközben betettem egy adag mosást a gépbe, csak eltörött a mécses. A halom szennyes közepette elhomályosodott körülöttem minden és csak zokogtam és zokogtam... Én itthon vagyok, a kislányomat pedig idegenek közé adtam... A lelkiismeret és az aggódás nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy ez a legjobb időpont, hogy oviba írassuk és hogy jó kezekben van. Sőt, megnyugtattak, hogy ha sírna, vagy ha látják rajta, hogy nem érzi jól magát, akkor felhívnak és hazahozatom.
De nem tehettem róla: a csend, a nyugalom, a szabadidő, amikre annyira vágytam, nem tettek boldoggá... Nórit kerestem mindenhol és őt láttam mindenben. Olyan mérhetetlenül a részemmé vált, hogy nem is képzeltem volna, hogy pár óra nélküle így meg fog viselni.
5 percenként néztem az órámat, 10 percenként a telefonomat és 15 percenként bőgtem egyet.

Aztán dél körül már nem bírtam tovább, összekészültem és elindultam érte. Negyed egy körül értem oda, más szülők is várakoztak már. Az óvó néni, amint meglátott, mondta, hogy menjek csak be a terembe Nóriért. Norci a többi gyerek között ült a legókupac mellett, egyik kezében egy halom legó és a kicsi báránya, a másik kezével szopizott. Amint meglátott sírásra görbült a szája, de szerencsére nem sírt, csak "panaszkodott".

Az óvó néni elmondta, hogy nagyon jól viselte Nóri az első napot. Egyszer sírt egy picit, mikor észlelte, hogy elmentem, majd kicsit megszeppent, amikor a pici teremből átmentek a nagyba (ahol tornázni szoktak), de az óvónő szerint ez csak a hirtelen környezetváltozás miatt volt.
Egyébként jókat játszott a kirakókkal, a játék konyhával, a labdákkal és van egy nagyobb lány (3,5 éves), aki a szárnyai alá vette Nórit és sokat játszottak közösen is.

Hát túl vagyunk rajta! Az első ovis napon. Ami igazán megnyugtatott, hogy hazaérve Nóri mesélni kezdett és örömmel, boldogan mesélte, hogy mi volt az oviban. Illetve mondta, hogy "máskor is megyünk", "jó móka volt". És amit még sokszor ismételgetett, hogy "jöttél értem"... :)

Azt hiszem kemény menet lesz a következő pár hét. Még akkor is, ha Nóri részéről minden simán megy, mert a beszoktatás abszolút két oldalú: a gyermek megszokja az új környezetet, a barátokat, megtanulja, hogy anya/apa reggel elviszi és délben mennek érte. A másik oldalon pedig ott vannak a szülők (főleg az, aki a gyerekkel volt addig otthon), hiszen az új helyzetet nekik is szokni kell és ez nem kevés aggódással és izgalommal jár. Remélem minden jól megy majd. Remélem minden rendben lesz. És remélem, hogy hamarosan tényleg hasznát tudom venni a szabad délelőttjeimnek.