Még nem is írtam a karácsonyunkról.
Nagyon jól éreztük magunkat! Jó volt ismét a családdal lenni, közösen díszíteni a karácsonyfát, csomagolni az ajándékokat, énekelni a "Mennyből az angyal"-t, nagyokat beszélgetni, marékszámra enni a földimogyorót, tálból kanalazni a friss mákosgubát, húgomékkal késő estig filmet nézni, anyuval nagyokat nevetni. Jó volt látni, hogy Nóri élvezi a társaságot, hogy napok alatt több szót tanult, mint az elmúlt hónapokban összesen. Megható volt látni, hogy milyen nagy kerek szemekkel nézi a karácsonyfát és mindennél többet ért a hatalmas mosoly az arcán, amikor mindannyian körbeálltuk a fát és együtt elénekeltük a "Kis Karácsony"-t. Jó volt látni a gyerekeket. Rácsodálkozni, hogy már megint mennyit nőttek, hogy mennyit változtak. Teljesen ledöbbentem, hogy Livikének már milyen csodaszép derékig érő a haja és hogy milyen illedelmes, figyelmes, hogy olyan szavakat ismer, hogy az agyamat eldobom. Meglepett, hogy Árminka egyre szebb, de komolyan, ilyen szép kisfiút még nem láttam.
Szóval ismét magunkba szívtuk a család melegségét, a szeretet, a meghitt pillanatok varázsát és feltöldődtünk.
Nem tudom nektek megfogalmazni azt a várakozással teli érzést, amikor az autóban közelítünk Kisterenye felé. Az autópályát elhagyva sorolom magamban a falvak nevét, hogy még mi van hátra. Gyönyörködöm a Mátra lábában meghúzódó apró, kopott falvakban. Minden évszaknak megvan a maga szépsége. Az idei fehér karácsonynak nagyon örültem. A hólepte táj mesés volt. Mikor Pásztóhoz érünk, sok-sok kedves gimnáziumi emlék felelevenedik bennem. Eszembe jut, milyen jó is volt itt gimnazistának lenni és ráeszmélek, hogy milyen rég is volt... Pásztónál már türelmetlen vagyok, hiszen már csak 20 perc és otthon vagyok. Majd jön Mátraverebély, a nagybátonyi elágazó és jönnek sorra az ismerős épületek: a régi Skoda üzelt jobbra, a bicikliüzlet balra, a MOL kút jobbra, mellette a Lidl, az uszoda, ezekkel szemben az üzeltsor, majd az ABC, a lakótelep, a másik oldalon sorban a kis házak, néhányban tudom is, hogy kik laknak, aztán megint balra az emlékmű és már csak egy kereszteződés és ott a házunk, bekanyarodunk és meg is érkeztünk. Végre itthon vagyunk!
Apukám azonnal megjelenik az ajtóban, vidáman dúdolászva közelít és már veszi is ki a kezünkből a csomagot. Segít felvinni a bőröndöket. Anyu is jön, mellette Kingu, mindenki örül. Örülünk egymásnak és annak, hogy előttünk áll pár nap, amit ismét együtt tölthetünk.
Ahogy belépek, megcsap az otthon illata. Belebújok a kikészített papucsomba és már visz is a lábam. Szinte súlytalanul lépkedek. Mindegy, hogy merre megyek, hiszen a ház minden szegletét, minden zegét-zugát pontosan ismerem. Itthon vagyok! Megérkeztem!
Hirtelen nem számít az utazás, a repülőút fáradalmai. Nem számít az autózás, hogy olyan sok cuccot kell cipelni. Minden gondot feledtet, hogy a szeretteimmel lehetek, hogy átölelnek, megpuszilnak, hogy ott folytatjuk, ahol pár hónapja abbahagytuk.
És akkor jönnek a kérdések, a válaszok, egymás szavába vágunk, buta poénok repkednek, amin mindenki jót nevet, gyorsan jár a nyelvünk, peregnek a szavak. Balázs már követni sem tudja miről beszélünk, de mi csak mondjuk. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban, egyre nagyobb nevetéssel.
Nem számít az ünnep, mert számomra ünnep minden alkalom, mikor látom a családomat. Az, hogy most ezt épp karácsonynak hívjuk, nekem nem számít.
És boldog vagyok.
Ilyenkor nem gondolok arra, hogy csak pár napig tart ez a mesés állapot. Csak élvezem, hogy pár napot itthon tölthetek és hálás vagyok, hogy van egy hely, ahol rám mindig ez vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése