2012. november 19., hétfő

Derült égből költözés

Balázs csütörtökön és pénteken szabit vett ki, így négy napot tölthettünk együtt. A csütörtökünk felhőtlenül telt mindaddig, amíg délután meg nem néztük a postaládát és egy levelet nem találtunk benne. Az ügynökünktől jött, akitől a lakásunkat béreljük.
Egy felszólítás volt benne, miszerint eladták a lekásunkat (tudtuk, hogy ez folyamatban van) és az új tulajdonos a lakást üresen szeretné, így január 6-ig ki kell költöznünk. Derült égből villámcsapásként ért minket a hír. A dolgot nehezíti, hogy Balázs december elején elmegy néhány napra a céggel csapatépítésre, illetve, hogy december 21-től 30-ig Magyarországon leszünk. Tehát alig két hetünk van új albérletet találni.

Mivel már egy ideje terveztük, hogy nagyobb lakásba, vagy házba költözünk, sőt a házvásárlás gondolata is foglalkoztat minket, így próbáltam nem nagyon szomorkodni. Bár kétségtelen, hogy más a dolog hangulata, ha önszántunkból döntünk úgy, hogy elköltözünk, mint annak, ha pár hetet adnak nekünk, hogy elhagyjuk a lakást.

2008 februárjában költöztünk Írországba. Akkor egy átmeneti szállást kaptunk a Googel-től és amíg ott laktunk, volt időnk körülnézni és albérletet választani. Végül úgy döntöttünk, hogy Dublin déli részére költözünk. Dun Laoghaire-re esett a választásunk, mivel elég központi hely: hipermarket, bávásárlóközpontok, boltok, sétálóutcák, éttermek, pub-ok, mozi, park, játszóterek vannak egy helyen. Az első albérlet, amit megnéztük ez a lakás volt, amiben most lakunk. Rögtön belopta magát a szívünkbe. Két hálószoba, hajópadló, összkomfort, mélygarázs, erkély, gyönyörű kilátás és hát a lakás elhelyezketése tökéletes. A DART megállótól két percre található, buszok is járnak a közelben, a reptéri busz egy sarkora van tőlünk és minden bolt, étterem, játszótér pár perc sétával elérhető. A lakás újépítésű, a szigetelése kitűnő, a szomszédok nem sok vizet zavarnak. Lassan öt éve élünk itt és nem bántuk meg, hogy ezt választottuk.

Sok kedves emlék köt ide: itt készültem az angol nyelvvizsgámra, de volt itt sok buli, sok vacsora a barátokkal, sok-sok kedves vendég, rengeteg Guinness. Emlékszem, amikor Bettikének "félrementek" a morzsák, amikor összetörtem a vizipipánkat, amikor a nappaliban minden bútort félretolva készültünk Balázzsal az esküvői táncunkra, amikor a nászútunkról hazaértünk. De mindezeken túlmenően talán az a legfonotsabb, hogy ez számunkra nemcsak egy albérlet volt, hanem egy igazi otthon.
És azért igazán nehéz ettől a lakástól megválni, mert itt váltunk egy családdá. Pontosan emlékszem a reggelre, amikor a terhességi tesztet a kezemben tartva felébresztettem Balázst. Ő rámnézett és azt kérdezte "Csak nem?". Mondtam, hogy "Dede!". Nagy ölelkezés, összeborulás és izgatottan vártuk a folytatást. Majd fészket raktunk és Nórikánk ebbe a lakásba jött haza. Életem legboldogabb napjait töltöttem el itt. Itt láttam, ahogy a kisbabámból kislány lett. Örzöm az emlékét a sok át nem aludt éjszakának, előttem van az óvó kezek képe, akik egy törékeny kisbaba körül serénykednek. Nórika itt fordult meg először, itt tette meg az első lépéseit, itt mondta ki az első szavát.
Sokak számára egy lakás csupán egy fedél, vagy egy befektetés, egy tulajdon, ami felett rendelkezhetnek. Számomra ez nemcsak egy lakás: ez a boldogság szigete, mert rengeteg szép emlék, élmény köt ide. Fájó szívvel hagyom mindezt itt. Mert bár tudom, hogy mindez bennem él és bárhová megyünk ezt visszük magunkkal. De azt is tudom, hogy ha egyszer elhagyjuk ezt a lakást soha többet nem jövünk vissza. A hátunk mögött hagyunk egy kedves darabot az életünkből. Egy olyan darabot, ami megismételhetetlen, ami pótolhatatlan.
Megjegyzés küldése