Döncike 1 éves

Ma van Döncike szülinapja. Ezt a bejegyzést tavaly, Dönci születése után pár nappal írtam meg, de valami miatt nem tettem közzé. Most pótolom ezt a lemaradásomat. Íme harmadik gyermekünk születésének a története.




Apukám április 24-én érkezett hozzánk, hogy az utolsó hetekben segítsen. Balázs akkor már itthonról dolgozott, ő vitte, illetve hozta Nórit az oviból. Apu pedig mindenben segitett, amiben csak tudott: főzött, takarított, teregetett, a gyerekekkel játszott, a kertet rendbe vette, szóval bármit rá lehetett bízni, így én tudtam pihenni. Vártuk a május elejét és találgattuk, hogy vajon mikor indul el a Baba. Pár alkalommal voltak hajnalban jóslófájásaim, rendszeres összehúzódások akár egy órán keresztül is, de aztán mindig enyhültek és elmúltak. Reméltem, hogy ez annak az előjele, hogy gyors lefolyású lesz majd a szülés.

Anyu május 8-án érkezett meg és mintha a Baba csak rá várt volna, másnap, 9-én hétfő hajnalban kicsivel 6 óra előtt ismét fájásokra ébredtem. Rendszertelenül jöttek. Megvártam, míg Balázs felébred, a gyerekek is felkeltek, lementünk reggelizni, de nem volt étvágyam, csak egy teát ittam és néztem az órát. 5 percenként jöttek az egyperces fájások. Gondoltam ennek már a fele sem tréfa. 8 óra körül elmentem zuhanyozni, bepakoltuk a hetek óta bekészített kórházi csomagba az utolsó dolgokat a listáról. Elköszöntünk a gyerekekről, Nóri ekkor teljesen kiakadt. Hetek óta várta már, hogy végre megérkezzen a Kistesó és tudta, hogy Balázs és én is bemegyünk majd a kórházba és ő itthon marad majd anyuékkal, de mégis nagyon megijedt. Megbeszéltük vele, hogy nem kell bemennie aznap az oviba és ettől kicsit megnyugodott. Mi kocsiba ültünk, majd le is parkoltunk a főutcán, hogy átszálljunk egy taxiba. Nem akartunk a reggeli dugóban ülni, illetve a belvárosban a parkolással szórakozni. Én még a taxiban ülve sem voltam abban biztos, hogy ezek már azok a bizonyos fájások. Bár akkor már 1-2 percenként jöttek, de még mindig nem voltak túl erősek, még simán beszélgettünk Balázzsal, én viccelődtem, őszinte volt a mosolyom. Fél 10 körül vettek fel a kórház sürgősségi osztályára. Itt gépekkel nézték az összehúzódások gyakoriságát és erősségét, a Baba pulzusát, aztán meg is vizsgált egy szülésznő és mondta, hogy még nem kezdődött el a tágulás, úgyhogy felkísért a vajúdó osztályra.

Én teljesen kiakadtam, hogy mindig azonnal a szülőszobára szoktunk menni, most pedig a vajúdó osztályon kell, hogy kezdjünk. Itt kaptunk egy ágyat, ami függönnyel volt leválasztva, így volt egy kis saját terünk. Négy ágy volt a szobában és ebből három volt foglalt. Tartozott a kórteremhez egy mosdó és egy fürdőszoba, ahol volt egy kád. Az itteni szülésznő elmondta, hogy nyugodtan sétálhatok, fürödhetek a kádban, vagy lepihenhetek az ágyba és hogy szóljak ha erősödnének a fájások. Fél óra múlva szóltam, hogy kezd igazán fájni és már viccelődni sem esett jól, nemhogy mosolyogni. Megvizsgált a szülésznő és mondta, hogy 3 cm-re vagyok kitágulva, mehetünk is a szülőszobára.

Ott egy új fiatal, mosolygós szülésznő várt minket, bemutatkozott Orla-nak hívták. Fel kellett feküdnöm az ágyra, hogy megnézzék a Baba szívhangját és az összehúzódásokat. Nagyon szerettem volna felkelni, mászkálni, de a Baba pulzusa minden összehúzódáskor leesett, ezért folyamatosan szemmel akarták tartani, szóval feküdnöm kellett. Egy idő után bejött egy doktornő, hogy ránézzen az adatokra, mivel nem voltak túl jók, mondták, hogy pozíciót kéne váltanom, ami cseppet sem esett jól. De nem volt választásom, nagy nehezen a bal oldalamra fordultam és úgy vajúdtam tovább. A Baba pulzusa rendeződött, de nekem így kínszenvedés volt a vajúdás. Rettenetesen kényelmetlen volt és fájdalmas így feküdni. 11 körül ismét megvizsgált a szülésznő és már 8 cm-re ki voltam tágulva. Láttam a célt magam előtt és örültem, hogy ilyen gyorsan haladnak a dolgok.
11:20-kor mondta a szülésznő, hogy megrepesztené a magzatburkot, hogy felgyorsítsa a szülés menetét. Beleegyeztem. A burkorepesztés, csakúgy, mint a korábbi szüléseim alkalmával egyáltalán nem fájt, észre sem vettem, csak azt, hogy csordogál a magzatvíz. Nemsokkal később felállhattam és állva folytathattam a vajúdást, ami egy megváltás volt.
De a Baba pulzusa még mindig csökkent az összehúzódások során. Addig egy szülésznő kísérte a szülést, majd hirtelen kb. 6-an lettek a teremben. Nagyon megijedtem. Kiderült, hogy vért kéne venni a Babától, hogy ellenőrizzék a vér oxigén szintjét. Ez mind nagyon aggasztóan hangzott. Megkérdeztem, hogy hogyan történne a vérvétel (hiszen a Baba még bennem volt). Mondták, hogy a fejéből vennének vért. Nagyon féltem, de a személyzet maximálisan segítőkész és támogató volt. Segítettek felmászni az ágyra, ismét bal oldalamra kellett fordulni, pontosan nem tudom mit matattak. Egyáltalán nem fájt a művelet, bár két fájás is jött közben, ami elég kellemetlen volt. Közben mondták, hogy már csak pár percig tart a vérvétel, illetve dicsértek és biztattak, hogy nagyon jól tűröm és ügyes vagyok.
A vérvétel eredményét ott a szülőszobán készítették el és pár perc volt, szerencsére minden rendben volt, úgyhogy folytathattam saját ütememben természetes módon a vajúdást.
Dél körül éreztem először az enyhe érzést, hogy nyomni szeretnék, de a szülésznő mondta, hogy csak akkor kéne nyomni, ha már teljesen ki leszek tágulva, vagy ha már tényleg nem tudom visszatartani. Elkezdődött az igazán idegtépő része a vajúdásnak. Minden összehúzódáskor jött a nyomási inger, amit el kellett lihegnem és vissza kellett tartanom. Borzasztó volt és nagyon fájdalmas. Szerencsére ismét felállhattam és Balázs végig mellettem volt: fújta a hátamat, a nyakamat és masszírozta a derekamat és rengeteget biztatott.
Közben néha megvizsgáltak, de 8 cm-ről nem tudtam tovább tágulni. Háromnegyed kettő körül a csordogáló magzatvíz színe világos zöldre váltott. Tudtam, hogy ez nem jó jel. A szülésznő azt javasolta, hogy kapjak epidurális érzéstelenítést. Egyrészt hátha segítene a tágulásban, másrészt ha a magzatvíz színe sötétebb zöldre váltana, akkor rögtön vihetnének császározni. Ez nem hangzott túl jól. Rettegtem az epidurálistól, de Balázs mondta, hogy legalább a fájdalom megszünne. Mondtam, hogy persze, beadhatják. A szülésznő mondta, hogy az anesztens 15 perc múlva érkezik. Ekkor bejött egy vezető szülésznő és egy másik szülésznő is és a vezető szülésznő mondta, hogy még egyszer az epidurális előtt megvizsgál. Felfeküdtem az ágyra és a szülésznő mondta, hogy a következő összehúzódáskor nyomhatok. Hirtelen nem is értettem. Már beletörődtem, hogy hozzák az epidurálist és bár reméltem, hogy elkerülöm a császárt, de nagyon féltettem a Babát és örültem volna ha minél hamarabb túl leszünk rajta. Az elmúlt két órában mást se hallottam, csak hogy tartsam vissza, ne nyomjak, most pedig nyomhatok. Hallelujah!
Hát nyomtam, ahogy csak tudtam. Mondta a szülésznő, hogy hamarosan itt a Baba, én erre azt válaszoltam elkeseredve, hitetlenkedve, kimerülten, hogy "I don't believe you!" (szerencsére nem vette rossz néven az őszinteségemet). Mondták, hogy nagy baba jön, nagy baba lesz! Nyomjak, nyomjak. A második nyomáskor iszonyatos feszítő, égető fájdalom hasított belém, át is futott az agyamon, hogy most tuti vágtak (rosszabb esetben repedtem), de nem szóltak semmit. A harmadik nyomás után pedig meglepve éreztem, hogy megnyugszik a testem, vége, nincs tovább, kint volt a Baba. Felnéztem a fejem fölött lévő órára, pontosan 13:55-öt mutatott. Gyorsan megkérdeztem, hogy minden rendben van-e a Babával, mire a szülésznők válaszoltak, hogy igen, minden a legnagyobb rendben van vele. Csak egy pillanatra vitték el, majd rám is tették. A szülésznő mondta, hogy sikerült gátvédelemmel szülni, egy karcolás nélkül megúsztam.

Mindenki gratulált, mondták, hogy szuper voltam. Én pedig megnyugodtam, hogy végre kint van, itt van velünk. Rögtön el is aludt az ölemben. Kicsit később hozták a szokásos teát lekváros pirítóssal. Közben Dénes is felébredt és ügyesen szopizni kezdett.

Ez Dénes baba születésének a története.